Ezúttal egy újabb igaz történetet dolgoztak fel és készítettek belőle egy nagyszerű filmet. A The Walk, magyar fordításban a Kötéltánc című film 2015. október 8-tól már látható a mozikban. A filmet a Forest Gump és a Vissza a jövőbe rendezője, Robert Zemeckis rendezte. Mellékesen itt megjegyzem, hogy a Vissza a jövőbe című film harmincadik évfordulója alkalmából újra vetítésre kerül a Back to the future. Budapesten a Corvin moziban, valamint országszerte 16 különböző filmszínházban.

Philippet alakító színész szerepében a filmben saját magát narráló Joseph Gordon Levittet láthatjuk. A zeneszerző Alan Silvestri, aki remekül eltalálta a filmzenét a cselekményeknél. Példaként említem, mikor „főhősünk” a semmi közepén egyensúlyozva lépked a tornyok között és minden újabb lépését a Für Elise kíséri.

Az 1949-ben született francia Philippe Petit már fiatalon megismerkedett a bűvészettel, zsonglőrködéssel, de a kötéltánchoz húzta leginkább a szíve. A Notre Dame két tornya közötti kötéltánca csak a kezdet volt, nem elégedett meg ennyivel. Elhatározta, hogy a létező legmagasabb ponton fog átkelni, így a fogorvosnál jött az ötlete egy újságot olvasva, hogy New Yorkba utazik és meghódítja az akkor még épülő ikertornyokat.

1974 augusztus 7-ére tehetjük az azóta is utánozhatatlan – hogy is lehetne utánozni, hiszen 2001 szeptember 11-én terrortámadásból kifolyólag „elpusztult” a Világkereskedelmi Központ – mutatványt, amikor is az északi és déli épület közé egy közel 200 kilogrammos acélkábelt függesztettek ki. Illegálisan bár, de barátai segítségével sikerült a lehetetlennek tűnő világszínvonalú mutatvány. Philippe többször is oda-vissza sétált a kötélen, amit végül az időjárás rekesztett be, valamint a rendőrök, akik bilincsbe verve vitték le 110 emelet magasból az emelt fővel távozó és szívében teljes szabadságot érző fiatalembert.

Rendezésileg itt-ott van egy-két baki, de összességében, - főleg az utolsó húsz perc – lélegezet elállítóan izgalmas. A film fűszerezve van humorral, értékes és elgondolkodtató gondolatokkal. Szépen felépíti és bemutatja a kezdetet, amikor még egyedül volt az évszázad húzásával, majd egyre több csatlóst és jó barátot gyűjt maga köré, akik nagy része a végsőkig támogatja. Bemutatja az örömteli lelkesedés útját, ami lassacskán a tébolyba csap át. Napról napra nagyobb a feszültség és a vágy, hogy minden rendben menjen. Feszegetve vannak az emberek tűréshatárai. Vajon minden pillanatban uralja a bizalom a félelmeket?

Az a néző, aki nem tériszonyos, még nála is előfordulhat, hogy összeszűkül a gyomra a látványvilágra. Ennek ellenére Philippenek olyan ez, mint a világ legtermészetesebb dolga. Amikor éppen nem sétál oda és vissza a kötélen, hanyatt fekszik rajta és onnan kémleli az eget. A könnyedség érzését váltja ki belőlünk a biztosító kötél nélküli francia ember, ahogy gondolatait kiürítve arra fókuszál, nincs más, csak ő és a kötél. Amikor megkérdezik tőle, hogy miért? Azt feleli, mert egyszerűen ezt szereti. Ez a szenvedélye.

Neked van egy célod? Ötleteid a megvalósításához? Teszel érte és küzdesz? Mindezekre bravúrosan sarkall a film. Philippe művésznek tartja magát. Életművésznek, a saját életét kockára téve. Egy igazán szenvedélyes ember. Vagy őrült? Ez a kérdés nyitott marad. Mindenesetre a mozi utolsó fél órájában kiürült a terem…

Mindenkinek megvannak a fura hobbijai. Philippe anno a kötéltáncot és annak szabadság életérzését választotta a felhőkarcolók között. A film végén egy belépőkártyát kapott a World Trade Center épületének tetejére, arra a célra, ha bármikor szívesen visszamenne meglátogatni a világszerte ismert mutatványának helyét. A kártyán az áll: „Forever”. Ezzel a zárójelenettel a kamera fókuszát az ikertornyokra viszik. Örökké? Szerintem ezzel a nyomatékosító szóval keltette fel bennünk, filmnézőkben a visszaemlékezést a 2001 szeptember 11-én levő eseményre, amikor is tudjuk mi történt…

Ivanits Annamária