Testközeli őrület a Tüskecsarnokban. A rock and roll ikon újra él és hangjával, csípőmozgásával felkavarta a nézőket. Sör és tánc, minden, ami csak anno lehetett. Olasz produkció Budapesten a Királyról.

Akár még most is élhetne, 83 éves lenne. Bár már negyven éve halott, még most is királynak tartjuk. Olyat adott, amit akkoriban még senki, és olyat nyújtott, amit anno senki. Ez is okozhatta a vesztét. Mindenki szerette, de közben senki.  Hiába ismerte a világ, hiába a hisztérikus őrjöngés iránta, senki nem szerette és ismerte olyan jól Elvist, mint az édesanyja, akinek meghatározó szerepe körbefogja az egész musicalt.

2018. május 26-án és 27-én a Tüskecsarnokban rendezték meg az Elvis Presley musicalt, amit meg kell hagyni, rendkívül színvonalas produkcióra sikeredett az olaszok részéről. Viccen kívül még az idősebb Elvist játszó színész választása is szuper, ugyanis mind megjelenése, mind hangja visszaidézte a Királyt, ami nem kis teljesítmény. Írásomban inkább a látottakra megyek rá, mint az élettörténet felidézésére, eszerint érdemes olvasni. A zenetörténet meghatározó alakjáról az audiovizuális élményt Maurizio Colombi rendezte. A szenvedélyes darabot tekintve a dalokon keresztül betekintést nyerünk Presley életébe, ami nem csak pompa és csillogás, hanem megannyiszor dráma és depresszió. Nagy áldozatokat megkövetelve él még ma is a Király, amit a több, ezúttal ezzel a két órás darabbal mutatnak be a kezdetektől a 70-es évekig. Külön megjegyzem, hogy mivel angol nyelven beszéltek a színdarabban, feliratozták, hogy mindenki értse. Ez plusz pont a rendezésszempontból. Akkor sem ijedtek meg, mikor útközben „meghalt” a projektor, a darab nagyszerűen ment tovább nélküle. Ez is csak annak a szemnek tűnik fel, aki ért hozzá, egyébként meg teljességgel észrevehetetlen. Volt elég hatás így is. Addig viszont régi, eredeti felvételeket mutattak, beleépítve a darabba.

Öt perc késéssel, időben kezdődött a Legenda bemutatása. Ekkor azt az eredeti filmet játszották be, mikor Elvis a jól ismert fehér ruhájában bevonul. A nézőközönség reflektorfényben úszott, ugyanúgy, mint a vetített filmben, a csarnokban is megjelent Elvis, hátulról előretört, felugrott a színpadra és belevágott a show-ba. Részese voltunk a darabnak és a hatásvadász belépőnek.

Mint köztudott, alig aludt egy-két órát, voltak napok, mikor 24 óra alatt három koncerthelyszínen nyújtott magas szintű teljesítményt, így sem családjára, sem feleségére nem volt ideje. Szervezete idővel felmondta a szolgálatot a sok pörgés miatt is. Ezt nehéz lehet annak elképzelnie, aki nem látja vagy éli át. Ebből a „pörgésből” mi nézők kaptunk egy kis ízelítőt. Amikor az idősebb Elvis Presleyt játszó színész (Joe Ontario) már az ötödik számot énekelte, annak befejeztével lehetett látni rajta a verejtéket, a levegővétel kapkodását és a készülő fáradtságot. Itt mutatkozott meg az a tény, hogy mi energia befektetés ez és nem csoda, ha Elvis szervezete belefáradt.

Hogy egy kis pozitívumra tereljem a szót, kifogásolhatatlanul fel volt építve a darab. Beleláthattunk a gyerekkorába, részt vehettünk az első tehetségkutatóján, megfigyelhettük, ahogy felnő és szerződtetik, csodálhattuk, ahogy egyre sikeresebb lesz, önmagából egyre többet adva, míg végül ő lesz Amerika legtöbbet kereső embere, aki körül hatalmas a felhajtás más országokban is, és aki idővel nyugovóra tér, de nem kel fel időben, így soha többé.

Ötletesen elgondolkodtatóan volt megoldva az a szál, amikor egyszerre állt a színpadon a fiatalkori Elvis (Michel Orlando), aki még bírja a hajtást, és az idős Elvis. Utóbbi arra kéri fiatalkori önmagát, hogy hagyjon fel a pörgéssel és a szerek fogyasztásával, mert gond lesz.

Teljes értékű musicalt kaptunk tehát, ahol felcsendültek a régi, ismert Elvis nóták, a mi lábunk pedig nem győzött nyugton maradni a székek alatt. De igazából nem is volt a nyugalomra szükség, elvégre egy rock and roll koncerten voltunk, nem is musicalen. Hogy ezt mégis miként értem? Mind a musical elején, mind a végén bevonták a közönséget a show-ba. A színpad átalakult egy koncerthelyszínné, háttérben a dobossal, gitárossal, bőgőssel, háttérvokállal, mi pedig úgy érezhettük magunkat, mint annak idején, ahogy volt. A Király magával ragadt mindenkit, mi pedig csak élveztük. A táncosok leugrottak a magaslatról, és akit értek, felkérték táncolni. Így alakult ki végül az, hogy egy egész csarnoknyi ember felállt, rockyzott, vagy tapsolt. A Johhny be good című számnál, ami Joe Ontario színész kedvence, szabályosan előre csörtetettek a színpad elejéhez, amennyien csak tudtak. Az Elvist játszó színész többször lehajolt és megfogta az éljenző nézők kezét, ám a műsorszám végén akadt, aki ennyivel nem telt be, felmászott a színpadra és „Elvis Presley” nyakába ugrott, ami hatására a színész is nagyot nézett. Meg kell hagyni, mindezt az első sorból nézve igazán hatásos volt.

Hogy miért nevezhetik joggal szenzációs és emlékezetes darabnak ezt az olasz produkciót? Mert maximálisan átadta az akkori Elvis hangulatot, a dicsfényt és a hanyatlás részét is. Joe Ontario többször elköszönt: „Kezét csókolom!”, majd a közönség nehezen, de elengedte a nagyszabású musicalt a reflektorfényből, kifelé menet pedig mindenki száját nagyfokú elégedettség hagyta el, aminek sorába jómagam is beállok.

Ivanits Annamária