Nem is kérdés, hogy a 2014-es mozifilmek különleges gyöngyszeme, az A csillagainkban a hiba c. film elnyerte az év romantikus filme címet, még ha az cseppet sem sorolható a „happy end”-del végződő társai csoportjába.

Egy olyan tinédzser világot mutat be, melyben nincsenek fantasy elemek. Nincsenek csodatévő tündéranyók, sem a tökéletesnek tűnő szuperhősök, trollok, vagy épp pofátlanul irigylésre méltó külsejű vámpírok. Helyette megmutatkozik a nyers valóság.

Végig kísérhetjük abban a két órában a filmvásznon egy haldokló fiatal szerelmespár életét, ahogy a legutolsó pillanatig kitartanak egymás mellett, támogatják egymást kimagasló pozitivizmussal és igaz szeretettel, amire egy egészséges ember nem biztos, hogy képes lenne, mert utóbbi természetesnek tartja, hogy a körülötte zajló dolgok rendben működnek. Ők megtanulták értékelni az apró örömöket betegségükből kifolyólag.

Ez az a történet, amit minden generációnak látnia kell, ami értéket hordoz magával. Ennek a történetnek lelke van, magával ragadja a legérzéketlenebb nézőt is.

John Green megható és egyben szívszaggató regénye alapján a filmet Josh Boone rendezte, a nagyszerű forgatókönyvet Scott Neustadter és Michael H. Weber írta. A kiválóan és teljességében átadó Hazel főszerepében a kellőképp érzelmi intelligenciával, és magas fokú színészi tehetséggel rendelkező Shailene Woodley-t, Augustus karakterében Ansel Elgort-ot csodálhatjuk, de fontosnak tartom megemlíteni Willem Dafoe-t, akinek szarkasztikus és egyben komikus jelleme megfűszerezi a szálakat.

 Ezzel a filmmel bepillantást nyerhetünk két szeretnivaló szerelmespár belső vívódásába. Hazel és Augustus egy időzített bomba, ami bármikor robbanhat, de ők maguk döntöttek arról, hogy szenvedésüket megosztják egymással és ezért a választásukért az utolsó pillanatig hálásak. Ők döntöttek. Szerelemben és szenvedésben társak lesznek. „Egyes végtelenek nagyobbak más végteleneknél”, ez pedig az ő saját végtelenük, még ha sokkal kevesebb ideig is, mint az átlagnak.

A film káprázatosan kacskaringózik a kínlódás, humor és a mindennapi élet boldogságai, viszontagságai között.

Hazel Grace Lancaster, noha tudja, hogy maximum a fiatalkorát tervezgetheti, mert idős kora nem lesz, próbál a korához hasonló társainak megfelelő életmódot élni. Mindennapos útitársa egy oxigénpalack, ugyanis tüdőbeteg. Augustus Waters lábát amputálták, csontvelő daganatos, oszteoszarkómát állapítottak meg nála, de ő ennek ellenére a feledéstől fél, hogy úgy hal meg, mint egy átlagos ember, kire nem emlékszik senki, ezért élet filozófiája, hogy a pillanatokat meg kell élni. Sorsuk hamar összefonódik egy betegeket segítő társaságban, azonnal kialakul köztük a belső harmónia, segítik egymást ahol tudják, megélik abban a kis időben az álmaikat, ami nekik jutott, hiszen „a világ nem egy kívánságteljesítő gyár…”

Egyik cikk így vélekedik róla: „Ezen sír most fél Amerika”. Igenis, ismerje meg mindenki ezt a műfajt is, ami valójában az életünk része. Születtünk és meghalunk, ez tény. Jobb esetben elfogadjuk ezt, rosszabb esetben lázadhatunk ellene, bár sok értelme nincs. Sokan nem mernek szembe nézni vele, hogy egyszer mindennek vége lesz. Erre jó példa ez a hollywoodi film, ami elég szépen próbára teszi az ember érzékenységét.

Érdekességképen megemlítem, hogy a filmben szereplő betegsegítő csoportban a három fiatal színészen kívül azok a fiatalok, akik elmesélik magukról, milyen betegségekben szenvednek – a leukémia sok ágát felsorolják benne – nem színészek. Ők a valóságban is haldokolnak. Felvállalták magukat és megosztották a világgal szenvedésüket.

Számomra ez a film egyet jelent a végtelenségbe elnyúló sivatag közepén levő kinccsel, az oázissal, ami úgy kell az embernek, mint egy falat kenyér, vagy egy korty kókuszlé.

Kevés filmre tudom azt kijelenteni, hogy úgy néztem végig, hogy közben tényleg csak a jelenetekre koncentráltam és minden mást kizártam a külvilágból.

Ajánlom, mert értékes. Ajánlom, mert zseniális fiatal tehetségeket láthatunk a vásznon, amin maguk a színészek is elérzékenyültek, mikor először visszanézték a kész munkájukat.

Tanulságos, mert megtanít arra, miként szeressük szívből párunkat, a kedvességet és gondoskodást több ízben feltárja előttünk, mind ezek mellett megjelenik a könnyed természetesség két fiatal között és a lemondás a másik javára. Nem játsszák meg magukat egymás előtt, mint sok egészséges ember.

A mozifilmből az jön át, hogy aki fiatalon halálos beteg, jobban tudja értékelni az életet és igyekszik minden egyes pillanatot boldogságban megélni, amíg még lehet, ellenben az egészséges emberekkel, akik nap, mint nap hajszolják magukat sokszor jelentéktelen dolgok miatt és elfelejtenek boldogan élni, hinni, remélni, szeretni.

Álljunk meg egy pillanatra és gondoljuk át, vajon bennünk élnek ezek az tulajdonságok?

Ha igen, akkor azért, ha nem, akkor pedig azért ajánlom ezt a filmet.

Az a film, ami hatással van ránk, - legyen az jó, vagy rossz benyomás – már elérte célját.

A lényeg, hogy kapjunk impulzust. Erre a filmre ez kifejezetten jellemző.

Ivanits Annamária