Az idei év egyik legnézettebb, az emberekből különböző érzelmeket kiváltó darabja a Móricz Zsigmond könyve alapján megrendezett Pillangó c. mű került színpadra.

Móricz Zsigmond regénye alapján Gyökössy Zsolt írta, melynek a premierjét 2014. január 11-én láthatta a közönség. Főszereplő Darabos Józsi és Hitves Zsuzsi, akiket Kádas József és Törőcsik Franciska alakít.

Minden hangsúlyt a szereplőkre fektetnek, ugyanis minimális díszlet tárul elénk, alig van egy-két kellék. Székek helyett fazekakra ülnek az előadók. Az ágy helyett egy érdes papírállagú fóliába fekszik le a szerelmespár. A színes jelmezek ellensúlyozzák ezt az állapotot és a szokatlanul nyomatékos fizikai tornamutatványok, nagy kontrasztok egyes szereplők között.

Külön fókuszt fektettek a szegénység és a kétkezű munkások hangsúlyozására, amit úgy tüntettek fel, hogy mezítláb játszották a szerepeket.

 Úgy gondolom, hogy a tisztelt nézőközönség legyen bármilyen véleménnyel is egy darabról, pozitív, esetleg negatív kritikával, ha már meg tudja fogalmazni mit váltott ki belőle egy mű, akkor az hatással van rájuk, azaz a színpadi alkotás sikeres. Sikeres, mert hatással van a nézőkre, és ez a lényeg.

 Sokan azért mennek el színházba, hogy megnézzenek egy látvány dús darabot, tele színes és extravagáns jelmezekkel, exhibicionista emberekkel, hogy kiszakadjanak a hétköznapokból egy-egy színházi dallammal, musical- lel, ám sok alkotás szépségét nem a látvány, hanem a mondanivaló és egyszerűség adja, amit viszont meg kell tanulni észrevenni és értékelni.

 Több ember véleményét meghallgattam a napokban a Pillangó színpadi feldolgozásáról, de nem akadt olyan nagyérdemű, akinek ne lett volna véleménye róla. Voltak, akik kifejtették, hogy nem azt kapták, amire számítottak, ugyanis nem volt „színes”, táncos, énekes darab, emellett számtalan gesztust túlzónak véltek. A másik réteg megtalálta a láthatót a láthatatlanban, észrevette a legapróbb szépségeket, még ha díszletszegény is volt az alkotás, felfedezte benne a rejtett, fontos mondanivalókat és tartalmát.

Hogy magamat melyik csoportba sorolnám? Mind a kettőbe. Értem ezt arra, hogy a színdarab első felében másra számítottam, mint amit vártam és elképzeltem, hogy lehet megoldani a mű rendezését, de idővel átértékeltem és teljesen magával ragadt a fenomenális színházi produkció a tehetséges színészekkel és színész egyetemi hallgatókkal.

 Már a remekmű legelején világossá válik, hogy a szereplők a maximumot igyekeznek kihozni magukból, igyekeznek minden egyes mozzanataikkal megnyerni az emberek tetszését, belopva ezzel magukat a szívekbe. A koreográfus, Horváth Csaba mesteri munkát végzett, a verbális jeleket átveszik a nonverbális jelek, erős gesztikulációk, a színészek egész testükkel fejezik ki magukat, mikor épp nem beszélnek.

Erős indítással indul a darab, a határozott testbeszéd után a mellékszereplők a háttérbe vonulnak, majd játékosan a középpontba szaladnak főhőseink, akik egy pillangót kergetnek. Számomra a megjelent pillangó, mint egy metaforát, a vergődő szerelmet testesíti meg, melyet, ha elkapnak, nem szabad elereszteni soha.

A magas színvonalú darab két felvonásos, a szünetben megérdemlik a színművészek a pihenést. Megerőltető és átlagon felüli koncentrációt vesznek igénybe az előadók, mikor a fizikai igénybevételüket is megcsillogtatják az egyes mutatványok során.

A mű egy szerelmi idillt mutat be, ám a mű felénél volt egy Rómeó és Júlia dráma érzetem, mivel mind Shakespeare, mind a Móricz műben a szülők ellene vannak gyermekeik házasságának, de ezúttal a szegénység miatt. A Hitves és a Darabos család is szűkölködő, éppen ezért jómódú társat keres gyermekének, nem törődve azzal, hogy lelki gyötrelmeket okoznak ezzel Józsinak és főleg Zsuzsinak, aki miután beleegyezik egy egyességbe, és este nyugovóra tér, a következő mondattal hajtja álomra fejét: „Én vagyok az ár. Én vagyok az ára.” Ebben a pillanatban szerelme oson be mellé az ágyba. Ekkor hangzik el a kedvenc monológom Zsuzsi szájából: „Úgy vergődöm melletted, mint egy pillangó. Fogj meg és ne erissz el soha!” Itt van vége az első felvonásnak.

Második felvonás tartalmazza Józsi esküvőjét a Maróti Marival, akit Blaskó Borbála alakít. A násztánc nem a megszokott jókedvet hozza ki a nézőből. Belőlem egyfajta feszültséget váltott ki, inkább emlékeztetett utolsó táncra. „Nézze a vőlegényt milyen szomorú. Annál vígabb a menyasszony!” – kiáltja az egyik színész. Mindez idő alatt a zene egyre ingerültebb lesz, Zsuzsi maszkot húz magára, és „maskarába” öltözik, hogy beleolvadjon környezetébe, így tud csak Józsi közelébe kerülni. A zene elhalkultával csak zaklatott lihegés marad, amit Zsuzsi szakít félbe azzal, hogy felfedi magát, s Józsinál ekkor már nem kérdés mitévő legyen. Felkapja a lányt és a következő jelenetben már reflektorfényben és szeretetben fogják egymás kezét csak ők ketten.

- „De ha szegény szegényt szeret?”

- „Azok emeletes marhák, fiam!”

Szegénységben ugyan, de igaz szerelemben és valós szeretetben, együtt. Ez a lényeg, így látom én.

 Ivanits Annamária