Szokásos halál előtti monológ, egy pisztolydörrenés és a vég. Az első egy percben a néző elé tárul az egész sztori. Vagy talán mégsem?

Florian David Fitz által rendezett néhol keszekusza film, melyet 2016. május 26-tól játszanak a magyar mozik nem az a szokványos halálos betegeket alakító sztori, habár aki trailer alapján ítéli meg, miszerint adjon-e esélyt a filmnek, avagy sem, beleeshet a hibába, hogy kihagyja, ugyanis a már jól lerágott csont köszönt vissza a rövid előzetesben.

Van két fiatal férfi, akinél diagnosztizálták: halálos betegek és huzamos időn belül meghalnak. Éppen ezért hitelt vesznek fel (valóban??), majd a hospiceből megszökve nekivágnak utolsó kalandjuknak. Az úti cél…? Rábökés szintjén.  

Andi karakterét a tehetséges Matthias Schweighöffer, Benno szerepét egyúttal maga a rendező Florian David Fitz alakítja. A filmbéli két eltérő típusú személyiség nehezen kovácsolódik össze. Andi mindentől majrézik, ellenben a lazaságtól szinte már széteső Bennoval, aki azért vág bele a nagy kalandba, hogy egy múltbéli eseményt helyrehozzon. A száztizenhárom perces film egyszerre szarkasztikus humorú és elgondolkodtató. Lépésenként vezeti rá a karaktereket és általuk a nézőt, hogy kezdjünk el végre élni, mozduljunk meg, tegyünk jót, de azt szívvel és örömmel, miközben mindégig hűek maradunk önmagunkhoz. A már többször feldolgozott történetben mégsem voltak érezhetőek a klisék, már csak azért se, mert ezúttal nem egy amerikai, hanem német filmet vittek a vászonra. 

A filmet érintő plusz pontot jelentenek a kameraállások, amit nagyszerűen eltaláltak, ugyanis a közeli fókuszok hatásosabbá teszik a karaktert, magát a jelenetet és a helyzet súlyosságát.

Sok ember szeretne halála után nyomot hagyni és sokakat foglalkoztat a gondolat, hogy mi lesz azután miután elmegyünk? Gondol majd valaki ránk? Tettünk olyan érdemleges dolgot, amiért felemlegetik majd nevünk? Nem kell ahhoz nagy dolgokat tennünk, hogy azzal örömet okozzunk magunknak és másoknak, az egészen apró dolgokból és cselekedetekből épülnek fel a másodpercek, percek, és napok, ami rajtunk áll, hogy alakítjuk.

Ha egy filmet nézünk, hajlamosak vagyunk nevetni abszurd morbid dolgokon, amik különben ha velünk történnének az életben, lehet, inkább zokognánk vagy lázadnánk ellene. Ez a film is tele van hasonló jelenetekkel.

Annyi üzenettel ellát minket a mozifilm, hogy - bár többünk nem tudja, mikor éri majd eltávozása a földi létből-, amíg itt élünk, azt ne túlélni akarjuk, hanem átélni. Minden egyes pillanatát, még a nehéz helyzeteket is. Ezúttal a szinkronhangozás is teljes mértékben elfogadható volt, sőt, még derűsebbé varázsolta a sztorit egy-egy Andi sikolynál. J Továbbá azért is érdemes megnézni, mert az erőltetett humorok helyett jó érzékű poénokkal van megfűszerezve a film, aminek karakter fejlődéstörténete elgondolkodtatja a nézőjét. Ez utóbbi kijelentéssel már elérte célját.  Egyszerű, könnyed, bohókás és mégis megható film egyben, tehát ajánlom.  

Ivanits A.